Mindig is jobban szerettem, ha olasz játékosok szerepelnek a csapatban, az pedig mindennek a csúcsa volt, mikor saját nevelésű játékosok szaladgáltak az ördögök mezében. Mindig is büszke voltam rá, hogy a Milanban több ilyen játékos is volt. Büszke voltam, hogy nem bánunk úgy a sajátjainkkal, mint például a Real Madrid, ahol nem olyan fontosak a kötelékek. Ezért is szomorodtam el, mikor a csapat hivatalos honlapján olvastam, hogy nincs szükség Demetrióra. A nagy Demetrio a szemünk előtt vált a csapat vezérévé egy ifistából, örömmel tért haza Madridból, de a vezetőség nem tartott rá igényt. Szerény véleményem szerint többet tudna nyújtani, mint Redondo.

Demetrio Albertini 1971. augusztus 23-án született, egy Besana Brianza nevű városkában. Nem volt egyedüli gyerek, és nem is az egyetlen focista a családban, öccse egy D ligában szereplő csapatban játszik.

Első csapata a Milan, pont a második aranykorszakban mutatkozott be a csapatban a Como ellen, egy 4-0-ra megnyert meccsen. A szezon hátralevő részében kevés lehetőséget kapott, ezért egy évre kölcsönadták a Padovának, ahol további tapasztalatokkal felvértezve tért vissza a milanellói edzőközpontba. Miután visszatért, biztos kezdő lett a csapatban, sikert sikerre halmozott. Nyert öt Scudettót, és Bajnokok Ligáját is, hogy csak a fontosabbakat említsem. Sokak szerint Rivera utódja volt a Milannál, rengeteg kiváló labdával szolgálta ki társait, és annyi labdát szerzett, mint manapság Rino Gattuso.

A válogatottban 20 évesen mutatkozott be Ciprus ellen, és 77 válogatottságig meg sem állt. Sacchinál alapembernek számított a válogatottban, kiválóan futballozott a '94-es Vb-n is. Az elődöntőben pazar labdát adott Baggiónak, a második gól előtt, és a 11-esét is belőtte. A '96-os Európa Bajnokság neki is és a csapatnak is balszerencsés volt. Már a csoportmeccseken kiestek... 1998-ban nagy reményekkel indultak ismét, de a sors elpártolt Itália futballozó fiaitól. Számára különösen rossz emlék a Vb, mert a hosszabbításban hiába adott álompasszt Roby Baggiónak, a Copfoska centiket tévedett. A büntetőknél, pedig hibázott, gyenge, helyezetlen lövését könnyedén védte Barthez. A 2000-es Eb-t végig extázisban focizta végig az olasz csapat, legjobb teljesítményét a két házigazda ellen nyújtva. Albertini egy gólpasszt jegyzett a tornán, Totti fejesgólja előtt ő adta be a labdát Belgium ellen. Tavaly pedig megsérült a Vb előtt, így a képernyőről figyelte, hogy néhány "bíró" és a Fifa vezetése elütötte csapatunkat a további küzdelmektől.

Több, mint egy évtizedes válogatottbeli pályafutása alatt nem nyert semmit, csak ezüstöket. A '90-es évek egyik legjobb középső duóját alkotta Dino Baggióval.

Tavaly a Milan vezetősége kölcsön adta őt az Atletico Madridnak. Egy kalandnak fogta fel az egészet, jól is játszott. Legszebb pillanata a spanyol csapatban a Real elleni szabadrúgása.

Most új fejezet nyílt életében, ugyanis Róma kék felébe költözött, a Lazióhoz.

Most pedig olvassuk közösen pályafutásáról szóló beszámolóját:

Milan: " A Milan a második családom. Már tizenöt éve viselem ezt a mezt, és nincs olyan személy itt a klubnál, akit ne ismernék. Mindenkivel jó a kapcsolatom. Emlékszem, mikor hívott a Milan, mikor először jártam a San Siróban, az ificsapattal játszhattunk egy meccset a nagyok előtt. Megnyertük Gino Maldera edző vezetésével az Arco di Trento nevű tornát a Roma ellen. A következő évben a B-keret tagja voltam, Milanellóban edzettem, és Sacchi megengedte, hogy a nagyokkal tréningezzünk. Ancellotti, Rijkaard és Baresi már nem csak a példaképeim voltam, hanem a csapattársaim is! 1989-ben debütáltam a Como ellen a Serie A-ban. Még mindig előttem van, ahogy Sacchi megkért, hogy melegítsek. Nagyon izgultam, felnéztem a lelátókra, tele voltak szurkolókkal. Arra gondoltam, hogy soha nem fogom látni a San Sirót, ha nem sikerül a bemutatkozásom. 1990 volt a fordulópont az életemben, mikoris egy évre Padovába költöztem. Nem gondoltam, hogy el kell hagynom a Milant, de azonnal elfogadtam az ajánlatot. Mindenki azt mondta Milánóban, hogy tehetséges vagyok, de mégsem játszhattam a csapatban. Padovában pedig kezdő voltam, és rendszeresen játszhattam. Szokatlan volt, hogy több, mint 15000-en voltak a meccseken, mert a Milan B mérkőzéseire kb. 500-an voltak kiváncsiak. A Padovából csak egy irányító hiányzott, aki adta volna a játék ritmusát, a segítségemmel jól szerepelt a gárda, és csak hajszállal maradt le az A-ligába jutásról. Jó évet produkáltam, ráadásul Cesare Maldini irányításával utánpótlás Eb-t nyertünk. Mikor visszatértem Milánóba, Capello vezetése alatt szereztem első bajnoki gólomat az Atalanta ellen. Életem egyik legszebb gólja volt. Életem meccse az athéni BL-döntő volt, ahol mindenki jól játszott. Emlékszem mekkora csalódás volt a '93-as döntő, mikor balszerencsével veszítettünk.

A Scudettók közül a legérdekesebb a Zaccheroni ténykedése alatt nyert, mert akkor már a tapasztaltabb játékosok közé soroltak, és észrevettem, hogy fontos vagyok a csapatnál. Óriási dolgok történtek velem ennél a klubnál."

Válogatott: " Minden játékos életében a legszebb dolog, ha a hazájáért játszhat. Kétszer is nagyon közel voltam, hogy valami fontosat nyerjek válogatott szinten. Még most is emlékszem, milyen lelkesen készültem a '94-es Vb-re, a végén viszont nagyon csalódottak voltunk. Ettől függetlenül egy pozitív élmény volt a mondiál. Egy 22 éves játékos számára az, hogy egy világbajnoki döntőben játszik, csodálatos dolog. A legutóbbi Eb-n nagyon jó csapatunk volt, szerintem az 1994-es és a 2000-es csapat volt a legjobb olasz válogatott, amiben játszhattam. Annyira jó volt a hangulat, és olyan jól összejöttünk a srácokkal, mintha egy klub lennénk!"

Az Európa Bajnokság döntőjében esett aranygól utáni Albertini-arckifejezésről ezeket a sorokat olvashatjuk egy hallgató feljegyzéseiben: "Trezeguet aranygólja után külön tanulmány lehetett volna akár Toldo, akár Del Piero, akár bármelyik olasz tekintete. Azt hiszem azonban, Albertini arckifejezésére mondják azt, hogy ha a pillantása ölni tudott volna, az ellenfél már átszúrt testtel feküdt volna a pályán. A Milan veterán középpályása klubszinten már mindent elért, de 1994-ben egy hajszállal maradt le a világbajnoki címről. 1998-ban a franciák ütötték el őket a továbbjutástól, most meg. Már fogták a kupa fülét... Fel a fejjel, Demetrio! Mindannyian vesztünk."